2014. július 27., vasárnap

Egy éves a blog

Drága olvasóim!

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem érkeznek a részek. Millió oka van, hiába a nyári szünet, a szabadidő, természetesen van szabadidőm, így tudnám is írni a részeket, de... Mostanában nem úgy mennek a dolgaim, ahogy eddig terveztem, ihletem sincs, nem tudom leírni a gondolataimat. Nem rendelek el szünetet, mert nem tudom mikor tudom majd folytatni, lehet, hogy már rögtön holnap, sose lehet tudni, de kérlek ne haragudjatok rám, lehetetlen kérés, de egy próbát megér.
Amiért ezt a bejegyzést létrehoztam, annak az oka a következő: Egy éves lett a blog!


Nagyon szépen köszönöm Nektek, amiért velem voltatok ebben az egy évben, támogattatok, olvastatok, elviseltetek, tényleg, rengeteget jelent, hogy olyan csodálatos olvasóim vannak, mint Ti! Tudom, nem úgy néz ki, mint aki hálás lenne érte, tekintve, hogy egyáltalán nem haladok a történettel, de valóban boldoggá tesztek, már csak úgy is, hogy itt vagytok! Remélem továbbra is velem tartotok, és talán kihúzunk még egy ilyen évet ezen a blogon. Köszönök mindent! <333
Millió puszi,
Vivian

2014. június 28., szombat

17 - Ő a támaszom

Drága olvasóim!
Mérhetetlenül sajnálom, hogy a rész átcsúszott szombatra, legközelebb jobban igyekszem! Nem lett nagy szám, ezért is elnézést kérek, de azért remélem lesz, akinek tetszik, a következő tényleg hosszabbra sikerül majd!<33
Sok puszi,
Vivian

Lana Hollis
Az esőcseppek lágyan kopogtatják az ablakomat, az, hogy esik, rendesen elveszi a kedvemet az egész naptól. Még egy ideig fetrengek, nagyon nehezen kelek ki az ágyból, szerintem azóta, hogy véget ért a kapcsolatom Jasonnel, még soha nem aludtam ilyen jól. Felülök az ágyon és megtörlöm a szemem, azon gondolkozom, hogy álmodtam-e, hogy Zayn hozott ide, vagy valóban valóság volt. Muszáj lefürdenem, azok után is, hogy mielőtt elaludtam nem tettem meg, viszont egy darab váltóruhám sincsen, szégyellek kérni egyet Tőle. De végül is, ő hozott ide, még mindig nem értem miért, szóval erőt veszek magamon, és kilépek az ajtón. Tisztában vagyok vele, hogy talán megijed tőlem, ha meglát, ugyanis a hajam kócos, a szemeim attól függetlenül, hogy jól aludtam karikásak, és csak akkor jut eszemben, hogy egy szál nadrág nincs rajtam, csak a bugyim, amikor már leérek a lépcsőn. Zayn hangját hallom meg a konyhából, azt hiszem, hozzám beszél, a póló pedig takarja azt, amit kell, így nem tudok mást csinálni, odamegyek. 
Rosszul hittem, Zayn telefonon beszél, még véletlenül sem hozzám. A mosogató felett áll telefonnal a kezében, az ablakon bámulja a versenyző esőcseppeket, nem veszi észre, hogy itt vagyok, nem is baj.
- Nem sajnálom - csak azt hallom, amit Zayn mond, a vonal végében lévő emberkéről fogalmam sincs. - Sajnálom, de csak a rajongók miatt. Mondtam, időre van szükségem, és pályafutásunk során először mondom, hogy a magánéletem fontosabb!
- Minden rendben van - csökkent a hangerején, ahogy a stílusán is, hangja egy csöppet megremeg. - Elmondok majd mindent, ezt Te is tudod. Ne haragudj, kérlek - suttogja alig hallhatóan, sóhajt egy hatalmasat, majd lerakja a telefont. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy a földhöz vágja, de mielőtt megtenné, meglátja, hogy az ajtónál ácsorgok tehetetlenül, meglepődve.
- Mit hallottál? 
- Semmi olyat, amiről szerintem nem tudnék - hazudom. 
- Akkor jó - nyögi feszülten, hirtelen kínossá alakult át a beszélgetésünk. Leteszi a telefont a pultra, két kezével szorosan támasztja, próbálja elfojtani azt a dühöt, amit jelenleg érez, csak hogy ne lássam. Két perc látszólag elég neki ahhoz, hogy feltöltődjön, leveszi a kezét a pultról és a kávéfőzőhöz siet. - Kérsz kávét?
Bólintok, feszengeni kezdek, ezek után nem tudom, hogy kérdezhetném meg, tudna-e adni valami ruhát. Úgy érzem könnyebb, ha a pult mögé állok, így nem látja, hogy egy pólón és egy fehérneműn kívül nincs rajtam semmi. Nevetséges vagyok. Zayn kiönti a kávét egy egyszerű, fehér bögrébe, kiveszi a hűtőből a tejet és a pultra rakja, az édesítő tablettákkal együtt. 
- Köszönöm - kúszik egy félmosoly a szám szélére, két kezemet a forró bögre köré szorítom. - Zayn, izé... Tudnál adni valami ruhát? - a szám szélét kezdem el harapdálni, soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok kérni tőle. 
- Persze - mondja teljesen természetesen, elindul felém, nem akarom, hogy lásson, mielőtt elmenne mellettem átrohanok a pult másik oldalára, aztán a bögrémért nyúlok. - Ez meg mi volt? - képed el, elröhögi magát.
- Semmi, mi lett volna?
- Mire ideértem, átfutottál. Mi történt?
- Nem történt semmi - rázom meg a fejem, próbálok úgy tenni, mintha semmiről se tudnék. Nem megy ki az ajtón, követi az előző mozdulatomat, hirtelen azt sem tudom, mit tegyek, én is tovább megyek. Ez az egész úgy néz ki, mintha kergetőznénk, én a pult egyik oldalára, míg ő a másikra került. Azt hiszi rejtegetek valamit, ez így is van, de fogalma sincs arról, hogy mi az. Nem is kell róla tudnia, így örülnék, ha befejezné a kíváncsiskodást. Kellett nekem így lejönnöm!
- Ana, ne hülyéskedj már - adja meg magát, újra felém indul, de most lassan, kis lépésekben haladva.
- Ana? Mi az, hogy Ana? - kerekednek ki a szemeim, tudni akarom, mi az, hogy képzeli, hogy Ananak szólít. Teljesen elfelejtem, hogy felém közeledik, annyira meglepődtem a megszólításán, és csak akkor kezdek el futni, mikor már alig húsz centi választ el minket. Viszont még így sem esik le neki az, amit takargatni akarok. Gyorsan az étkező felé futok, leülök egy székre, szorosan behúzom magamat az asztal alá. Felvont szemöldökkel bámul rám, nem tud mit mondani.
- Most komolyan. Mi bajod van már? - egyre ingerültebben beszél hozzám, kénytelen vagyok válaszolni neki, egyáltalán nem szeretném provokálni, hogy még dühösebb legyen.
- Semmi, csak nem akartam, hogy ilyen lenge cuccban láss! - akadok ki teljesen, a könyökömet az asztalra teszem, a fejemet leszegezem, és próbálom takarni a kezemmel a pírbe borult arcomat.
- Ne viccelj már, mi ezen a lenge? Van rajtad egy póló, ami körülbelül az egész combodat, sőt még a térdedet is eltakarja - vigyorodik el szórakozottan, látom tetszik neki, hogy ennyire ideges lettem azért, amiért rákérdezett. Ha nem indul el felém, eszébe sem jut, hogy kíváncsiskodjon, fel se tűnt volna neki. - Lehet nem bánnám, ha kevesebbet takarna - röhögi el magát. Mielőtt reagálhatnék, sarkon fordul és elmegy. Tátott szájjal fogadom a kijelentését, de ő ezt már nem látja. Hiszen barátnője van, jesszusom! Ekkora bunkó parasztot, mint ő, még soha életemben nem láttam. Lehet Perrie-vel beszélt telefonon, most meg már rögtön ilyenek jutnak az eszébe rólam, hát ez hihetetlen! Undorító, amit csinál. 
Felállok, és a bögrémért megyek, öntök bele egy kis tejet, és annyi édesítőt rakok bele, amennyit mindig is szoktam. A fiókban kezdek el kutatni egy kiskanál után, nem telik sok időbe, de találok egyet, amivel összekeverem a bögrém tartalmát. Megfogom a törékeny tárgyat, és próbálok észrevétlenül visszamenni a szobámba, nem akarok találkozni vele azon kívül, hogy valami cuccot keres nekem. Mikor beérek, a kávét leteszem az éjjeli szekrényre, és az ablakhoz lépek. Kihúzom a sötétítőt, így egy kis fény jelenik meg a szobámban. Annak ellenére, hogy esik az eső, egy kicsit kinyitom az ablakot, hogy jobban szellőzhessen a szoba. Zayn bekopog, mielőtt azt nem mondom, hogy szabad, véletlenül sem nyit be.
- Szabad.
- Hoztam neked egy melegítőt és egy pólót, pulcsit is, ha fáznál. Megfelelnek? - néz rám, miközben leteszi az ágyra az említett ruhadarabokat. Egy bő, sötétszürke melegítőt hozott, egy olyan méretű pólót, amilyet estére hozott, csak fehérben, a szürke pulóverre pedig rá van írva, hogy "I love Italy", a love szót egy szívvel helyettesítve. Nem lepődöm meg, biztosan járt már Olaszországban, és ez az a ruhadarab, amit sokszor mindenki szívesen vesz meg magának, szuvenírként. Viszont még soha nem láttam rajta, talán azért, mert nem is olyan régóta ismerem. Bólintok és halkan megköszönöm, már indul is ki, de megszólítom.
- Semmi - legyintek inkább, nincs bátorságom megkérdezni, hogy kivel beszélt, amikor lementem. Egy ideig még vár, hátha kinyögöm, de nem mondok semmit, csak felkapom a ruhákat, amiket hozott, és bezárkózom a fürdőbe, kulcsra zárom az ajtót. Megengedem a vizet, végignézve a ruhákon, amiket behoztam eszembe jut, hogy tegnap este minden ruhámat csak ledobtam az ágy mellett, köztük a melltartómat is. Biztos vagyok abban, hogy Zayn már nincs itt, kimegyek a fürdőből és a földön hevert ruháim közt kezdek el turkálni. Felkapom a fehérneműt és már vissza is mennék, ha nem látnám, hogy Zayn az ágyon ülve néz rám, mosolyogva. A hátam mögé rejtem a darabot, és idegesen nekiesek.
- Baszd meg, nem szóltál volna, hogy itt vagy, mielőtt szívrohamot kapok?
- Ez az én házam, nem tudtam, hogy szólnom kell - vigyorodik el diadalittasan, csak húzza az agyamat.
- Mit akarsz?
- Mit akartál kérdezni?
- Semmit, Zayn - sóhajtok egy nagyot. Felvont szemöldökkel néz rám.
- Tudom, hogy kérdezni akartál valamit. Miről beszéltem a telefonban? Kivel beszéltem? Miért hoztalak ide? 
- Kivel beszéltél? - csúszik ki a számon az az egy mondat. Azt hinné az ember, ha őszinte, akkor a másik is az lesz, de úgy néz ki, az ember téved.
- Ehhez semmi közöd - mondja halál komolyan, feláll, és szó nélkül elmegy, becsapva maga után az ajtót, mire összerezzenek. Utálom, amikor bunkón viselkedik. Tisztában vagyok vele, hogy én is tapló voltam, amiért megkérdeztem, de ő feszegette annyira a témát, engem pedig szimplán érdekelt. Visszamegyek a fürdőbe és én is magamra vágom az ajtót, a fehérneműt ledobom a többi ruha közé, és elkezdek megszabadulni a ruháimtól, dühösen vágom le őket a padlóra. Egy egyszerű mozdulattal összekötöm a hajamat, és beülök a kádba. Elzárom a vizet, bőven elég annyi, amennyi eddig került bele. Próbálom kikapcsolni a gondolataimat a forró víz hatására, de valamiért nem megy. Ujjaimmal a kád szélén dobolok, hatalmas bunkósságnak érzem, hogy Zayn -egyik- házában vagyok, és ücsörgök a kádban. Gyorsan megmosakszom, felkapom az akasztón pihenő tiszta törülközőt, és magam köré terítem. A tükörben egy iszonyú naiv lány néz vissza rám. Hát ez történt.
Könnyeimet visszatartva öltözök fel, magamra veszem Zayn ruháit. A pólót nem veszem fel, helyette inkább csak a pulcsit, pólóban fáznék, mindkettőben viszont biztosan melegem lenne. Egyébként a pulóver nem olyan vastag, tökéletesen megfelel egy ilyen időjárásnak. Korogni kezd a hasam, elég régóta nem ettem semmit. Újból összefogom a hajamat, próbálom olyanná megcsinálni, mint minden normális embernek, nem sikerül, szóval úgy, mint a legutóbb tettem, teszek arra, hogy néz ki, csak felfogom, és kész. Már régen a sírás határán állok, semmi sem sikerül, ez az, ami leginkább kikészít. Kirontok a fürdőből és a telefonom után kutatok a ruháim közt, mikor már a kezemben fogom, leülök az ágyra és bekapcsolom. Lemerült. Szuper, a legjobb dolog, ami valaha történt velem, nem vagyok így is eléggé dühös, visszadobom a telefont oda, ahonnan felvettem, és hátradőlök az ágyon. A plafont bámulom, több dolgon kezdek el gondolkozni egyszerre, folyamatosan felmerülnek bennem a kérdések. Nem akarok itt lenni. Akár el is mehetnék, de nem fogok. Nem hagyhatom Őt egyedül.
Fél óra után sikerül összeszednem magam, amennyire tudok, összepakolok, megiszom a már kihűlt kávémat, és lemegyek a lépcsőn. Talán csak társaságra van szükségem, és egyébként is bocsánatot kell kérjek tőle, mert iszonyú tapló módon viselkedtem vele szemben, én is így reagáltam volna, ha megkérdezi mikor mit csinálok. Csak egy különbség van, engem nagyon furdalt a kíváncsiság, őt pedig egyáltalán nem érdekli, mikor mit teszek. Megesik az ilyen.
Mikor leérek először a nappaliba megyek, de nincs ott senki, csak egy üveg whiskey pihen a pulton, letekerve a kupakja. Megnézem a konyhában, az étkezőben, de nincs sehol. Kinézek az ablakon a mosogató felett: a kocsi nincs a ház előtt. Nem hiszem el, hogy itt hagyott, egyedül.
A konyhaasztalon ülve, nem érdekel, mit szól majd hozzá, közel két órája várok. Nem tudtam mit tehetnék, nem mertem én is elmenni, mert azon kívül, hogy Bradfordban vagyunk, fogalmam sincs semmiről sem, busz merre jár, vagy akármi, amivel visszajuthatnék Londonba. Így hát azt a variációt választottam, hogy először eszek, aztán kezdek valamit magammal. Még egy cetlit sem írt sehova, hogy elment, vagy valami. Tudom, megharagudott rám, ez teljesen rendben van, de egyedül hagyni egy házban, egy olyan városban, ahol most járok először, úgy hozott ide, akaratom ellenére tette, ez egyáltalán nem fair.
Leugrom az asztalról és visszamegyek a nappaliba, megfogom a whiskeyes üveget és visszaviszem magamhoz a konyhába. A mobilom lemerült, és elérni sem tudok senkit, kétlem, hogy Zaynnek van itt töltője. Sóhajtok egyet, kiveszek egy poharat a szekrényből és töltök magamnak az üvegből. Ennyire nevetséges is csak én lehetek. Elvárom, hogy Zayn itt legyen, velem, pont velem. Elvégre ő hozott ide engem, ezt tudom, annyira nem is nevetséges az, hogy ezt akarom. Kétségbeesetten kapaszkodom belé, de ő ezt nem tudja, nem tudhatja.
Felülök a konyhapultra, és egymás után töltöm meg a poharat folyamatosan. Hirtelen hallom, ahogy nyílik az ajtó, de nem foglalkozom vele, túl sok pohárral megittam már ahhoz, hogy érdekeljen.
- Szia - köszön természetesen, arcáról nem tudok leolvasni semmit. Leteszi a kocsi kulcsot mellém, rám néz, majd az üvegre.
- Nem hiszem el, hogy órákra itt hagytál - nyögöm fájdalmasan, könnybe lábad a szemem, de hamar elmúlik, nem akarok előtte sírni, még könnyezni sem.
- Sajnálom.
- Intézd el ennyivel - mosolygok erőltetetten, megfogom az üveget és felé nyújtom. - Kérsz?
Elmosolyodik, felül mellém a pultra, elveszi az üveget a kezemből, és beleiszik. Arca összeugrik a keserű íztől, de még egyszer ismétli a mozdulatot, mire már megrögzültté válik. Odakint már majdnem teljesen besötétedett, visszaadja az üveget. Ugyan úgy teszek, mint ő, minél többet iszok, annál inkább feloldódok az ízétől. 

2014. június 20., péntek

16 - Gond nélkül

Drága olvasóim!
Rettentően sajnálom ezt a több, mint egy hónapos késést, tényleg, nem akarok szabadkozni, mert tudhatjátok, hogy nemrég ért véget az iskola, szóval... A lényeg, hogy már nyár van, remélem eddig mindenkinek jól telik, és jól is fog a továbbiakban is! A részek ezentúl hetente érkeznek, és olyan 30 részesre tervezem majd a blogot... Ez egy kicsit semmiféle rész, nem sok minden történik benne, de a következőkben sokkal több rész lesz, ami számít majd. Szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket a részről, mert nem tudhatom, hogy tetszik-e vagy sem, nem tudom mit javítsak, ha nem írjátok le, mit láttok benne rossznak, ilyesmik. :)
Sok puszi, kellemes nyári szünetet és jó olvasást,
Vivian

Lana Hollis
Zayn meggondolatlanul vezet, meggondolatlanul cselekszik, és ez felbosszant. Az hiányzik már csak, hogy balesetet okozzon, és azt hiszem jogosan nem bízok meg benne. Kezdem kiismerni, de... nem bízom benne. Nem tudom látta-e a kamerát, nem hinném, de mindenesetre nem szólok neki róla. Így is teljes erejével a gázt tapossa, néhány ér hamarosan elpattan karján. Meglepett, hogy kitudott törni egy olyan vastag üveget, mint az arénáé, iszonyú erő van benne. Félelmetes.
- Zayn, kérlek lassíts, nem követ senki.
- Zayn!
- Fogd be a szád! - üvölt rám hirtelen, nem tudom mire vélni, nyugodt hangnemben beszéltem hozzá. Kezdek megijedni tőle, bár tudom, csak ideges, ez nem jelenti azt, hogy bármi olyat tenne, ami maradandóan káros. Illetve de, kitörte az aréna üvegajtaját, ez már épp elég meggondolatlanság volt, nem beszélve arról, hogy ezt nem ússza meg, mindenki ismeri a nevét. Ha ki is tudja fizetni, a rajongók és a sajtó tudomást szerez a dologról, és ezt a banda bánhatja. Nekem ehhez semmi közöm, nem lehet belőle problémám, maximum annyi, hogy tanúként ott voltam a helyszínen. Ennyi, semmi több.
Sértve érzem magamat, nem szólok semmit, csak az ablak felé fordulok, az utat nézve gondolkodom. 
- Ne haragudj...
Rá se hederítek. Sötét van ugyan, de rájövök, hogy nem hazafelé tartunk, nem is Zayn házához. Egyenesen kivezet Londonból, és ha nem haragudnék Zaynre olyan nagyon, és nem lennék dühös a történtek miatt, megkérdezném, hová tart. Úgyis azt mondja majd, hogy időre van szüksége átgondolni a dolgokat. Ezt most is átgondolhatná, vagy talán akkor megtehette volna, mielőtt betöri azt a rohadt üveget. Nem egy ablakot tört be egy kővel vagy egy labdával, nem gyerek, hogy elnézhető legyen. Rendben, van egy halom pénze, kifizeti, de ez a hírnevében kárt tesz.
- Elmegyünk Angliából. 
- Tessék? Zayn, normális vagy?
- Mit kellene tennem? Lana, egy ideig hagynom kell, hogy ülepedjen a dolog, ha már csak ma este is, de át kell gondolnom mit tegyek.
- És nem tudnál kirakni valahol, netán, ott ahol lakom? 
- Nem - válaszol egyszerűen, erősebben megmarkolva a kormányt.
- Holnap kezdődik a turné, ez sem izgat?
- Nem.
- Zayn, nem olyan nagy dolog ez, hogy elhagyjuk az országot! - pont én mondom, aki az előbb még teljesen másképp vélekedtem a dologról. Az rendben van, megsértettünk egy rendőrt is, de ezért nem jár börtön. Azért pedig, hogy szilánkokra törte az aréna ajtaját... Azért sem, kártérítést fizet, és kész. Nem akart semmit sem kirabolni, nem akart gyilkossági merényletet elkövetni, nem tett semmi törvényszegést. 
- Hogy akarod elhagyni az országot, kocsival? - nevetek fel, hangom inkább hangzik idegesen, mint vidámnak. Nem tudok leolvasni az arcáról semmi olyat, ami a hangulatát tükrözné, a gondolataiban pedig nem olvasok, nem mintha annyira érdekelne. Az egyik kezét a kormányon tartja, míg a másikkal a hátsó zsebébe nyúl, elővesz egy doboz cigarettát. Kihúz a dobozból egy szálat, a szájába veszi, tekintetével közben folyamatosan az utat figyeli. Előveszi a dobozba helyezett gyújtót is, meggyújtja a cigijét, és beleszív. Ráérősen, lassan kifújja a füstöt, majd felém nyújtja a dobozt.
Ahelyett, hogy bevallom neki, nem dohányzom, kihúzok egy szálat, elveszem tőle a gyújtót, és a következő pillanatban pedig én is beleszívok. Erős köhögőroham törik rám, de próbálom azzal leplezni, hogy náthás vagyok, kifújom a füstöt, leengedem az ablakot is.
- Dohányzol?
Ránézek, ő pedig csak mosolyog. Újra beleszívok, egy ideig tartom, aztán kifújom. Nem tör rám a köhögés, valamit igen jól csináltam.
- Nem - mosolygok rá, felszabadultabbnak érzem magam, és nevetségesnek. Elröhögi magát, majd a dobozt a hátsó ülésre dobja. Ahogy elszívom, a csikket kidobom az ablakon, mielőtt még felhúznám azt, látom, ahogy elhaladunk a London tábla mellett. Elhagyjuk Londont. Tényleg komolyan beszélt, és nem csak viccnek szánta. Elmegy a kedvem, újra gondolkodni kezdek, és kizárom Zaynt a fejemből. Ami nehéz, mivel ő vezet, nem zárhatom ki csak úgy. 
Pár percnek tűnik, míg lehunyom a szemem, és elszundítok. Viszont többet szundítottam, mint másfél óra, és Zayn állítása szerint megérkeztünk oda, ahova jönni akart.
- Nem hagytuk el Angliát - állapítom meg nagy nehezen, ásítok egyet. Nyújtózkodnom kell, de a kicsi hely miatt nem tudok, így csak a végtagjaimat próbálom megmozgatni. Ránézek az órára, hajnali hármat ír ki, és már megálltunk. Tényleg, fogalmam sincs mi szükség volt erre, hogy magával hozzon, egyszerűen nem értem okát. Arról viszont halvány gőzöm sincs, hogy mi az a hely, ahol leparkoltunk, egyrészt mert korom sötét van. Másrészt pedig, soha életemben nem jártam még itt. Fáradt vagyok, haza akarok menni, túl sok minden történt ma. Mármint tegnap. Teljesen mindegy, nem érdekel, csak végre aludni akarok, egy normális ágyban. Zayn ásít egyet, majd kinyitja a kocsi ajtaját, és kiszáll. Értetlenkedve szállok ki én is, nehogy egyedül hagyjon. 
- Hol vagyunk?
- Bradfordban.
- Miért?
Nem válaszol a kérdésemre, csak biccent egyet, és elindul a ház felé, ami előtt leparkolt. Egy hatalmas fehér színű épület áll előttem, nagy kerttel, és a kerítés sem mondható alacsonynak, sem egyszerűnek. A kapu mellett valamiféle kaputelefon van, amin beüt néhány számot, az pedig sípol egyet. Előveszi a kulcscsomóját és kinyitja a kaput, nem értem, akkor mi szükség volt itt a kaputelefonos segítségre, ha van kulcsa? Egyáltalán akkor ez az ő háza? Elindul az ajtó fele, követem őt. Kinyitja az ajtót, és egyszerűen belép rajta, felkapcsolja a lámpát, majd körülnéz. Rögtön utána én is belépek, csodálkozva nézek körbe. Az ajtóval szemben egy lépcső van, a ház két emeletes. Balra a nappali, jobbra pedig a konyha -illetve étkező. A nappali a szokásosnál nagyobb, az egyik sarokban egy italpult van, a mögötte lévő polcokon tele minden drága, kevésbé drága, pezsgővel, borral, whiskey-vel, és még egy csomó más piával. Szerintem ezáltal Zayn semmiből sem szenved hiányt, ha arról van szó, hogy rosszkedvű lenne.
Közben már rég otthagyott bámészkodni, Zayn eltűnt valahol. Benézek a konyhába, de nem látok senkit sem, kezdek megijedni, pár pillanattal ezelőtt még itt volt. Óvatosan fellépkedek a lépcsőre, nem tudom mit tehetnék, nem akarok pofátlankodni a házában -ha egyáltalán az övé, ami több, mint valószínű-, lehet nem nézné jó szemmel. Ahhoz képest, ahogy az úton bánt velem, valóban azt hiszem, nem nézné jó szemmel, de már nem hátrálok meg, felmegyek. Az emeleten egy folyosó áll, jobbra két ajtó van, a folyosó végén pedig egy ablak, balra ugyanúgy egy ablak, annyi különbséggel, hogy ott három ajtó van, fogalmam sincs, melyik hálószoba, vendég -vagy fürdőszoba. Jobbra indulok, csendes lépésekkel, lassan. Fülemet óvatosan az ajtóra tapasztom, hátha hallok valamit, de semmi ilyesmi, így tovább megyek, közben folyamatosan hátra pillantok, hátha meglátom Zaynt. Hirtelen csörömpölést hallok, azt hiszem eltört valami, de a földszintről jön a hang.
- Zayn! - szólok félhangosan, nem szól semmit. Kezdek tényleg megijedni, hirtelen ötlettől vezérelve leszaladok a lépcsőn, leveszem a cipőmet, és a kezemben tartva a fél pár cipőt, körülnézek mindenhol. Ezúttal bemegyek a konyhába, ahol észreveszem, hogy Zayn a hűtőben kutat.
- Jesszusom, de megijesztettél, miért hagytál egyedül? - hadarom megkönnyebbülve, a szívemre téve a kezemet nyugtatom magam, minden rendben van, azt hiszem. Illetve kevésbé, mert egyáltalán nem érzem azt, hogy nekem itt kellene lennem. Leteszem a cipőt a földre és belebújok, míg ő kipakolja az egész hűtőt a pultra. Nem szól semmit, látszik rajta, hogy ő is elfáradt, én is, viszont még mindig nem értem, hogy miért kellett idehoznia.
- Elmondod, miért hoztál ide?
- Kérsz valamit? 
- Nem, kérlek, mondd el...
- Talán elakarsz menni? - kérdezi ingerülten, majd beleharap az újonnan kent nutellás kenyerébe.
- Igen, talán! Főleg azért, mert akaratom ellenére hoztál ide, ez a Te házad egyáltalán?
- Hogy ne lenne már az én házam, szerinted kinek a házába hozlak? Nézd, itt leszünk pár napot, persze csak ha neked is megfelel. Szeretnék távol lenni egy időre attól a világtól, Londontól. Nem érdekel a holnapi turné, bár tudom, a rajongók csalódni fognak. Itt akarok lenni.
- És az már nem számít, én mit akarok? Nincs jogod döntéseket hozni a nevemben - rázom meg a fejemet, szemrehányóan rápillantok, majd közlöm vele. - Önző vagy, ugye tudod?
- Talán. Nem vagy éhes? - néz rám mogyoróbarna szemeivel, majd a pulton fekvő kajára. Közelebb lépek, elveszek egy üveg vizet, és megkérdezem, hogy hol lesz a szobám.
- Az emeleten balra a második ajtó. 
Elindulok felfele a lépcsőn, követem az utasítását, majd benyitok a szobába. Bézs színű szőnyeg van leterítve a fapadlóra, a falnál egy franciaágy van. Az ágy melletti ajtó mögött egy fürdőszoba van, teljesen luxus. A falon képek vannak elhelyezve, mindegyik tájakat ábrázol, vagy éppen a tengert, a felhőket, természetes képek. Bemegyek a fürdőbe, nincs már erőm fürdeni, így csak megmosom az arcomat, összekötöm a hajamat, közben belenézek a tükörbe. A szemeim karikásak, a hajam kócos, a sminkem pedig kis híján szétkenődött. Csak a sminkemet szedem le, utána kilépek a fürdőből, az ágyon meglepően tapasztalom, hogy egy fekete póló van szépen összehajtva. Biztosan Zayn hozta ide, megbizonyosodva arról, hogy már biztosan nincs itt, leveszem a pólómat és felkapom az egyszerű, bő, körülbelül két számmal nagyobb pólót, és leveszem a nadrágomat is, a cipőmmel együtt. Behúzom a sötétítőt az ablaknál, aztán bedőlök az ágyba. A plafont bámulva gondolkodom egy ideig.
Az ember talán kedvesebb a másikkal, ha fáradt, vagy épp fordítva. Nem tudom hova tenni Zayn viselkedését, de ezeket a dolgokat próbálom hanyagolni, és gond nélkül elaludni. 

2014. május 1., csütörtök

15 - Fuss!

Drága olvasóim!
Hű, nem is tudok mit mondani, csak megköszönni, hogy hirtelen ennyi kedveskedő kommentet kaptam, feliratkozókkal, köszönöm! Nem mondanék sokat, csak annyi, hogy sajnálom, ha hibát találtok a részben, késő van már, viszont mindenképp megakartam írni, a kommentekre pedig minél hamarabb válaszolok!<3
Remélem tetszik, és itt is számíthatok a véleményetekre,
Vivian

Mikor elenged, pár másodpercig még szinte ájultan állok, mert nem tudom hova tenni azt, ami történt. Nem mond semmit, ami kézen fogható lenne, de még csak értelmeset sem, hatalmas szemeivel rám néz, de elfordítja a fejét. Idegesít, hogy nem mond semmit, mikor pont most csókolt meg, minden előzmény nélkül! Nem teheti ezt, hisz még csak a barátnője sem vagyok, az éppen Perrie Edwards. Már ha ez a neve, nem is igazán érdekel, csináljon amit akar, van nála nagyobb gondom is. Az, hogy én vagyok Zayn pótléka, az a picsa, akit nem is ismer, mégis velem pótolja a barátnőjét, aki ki tudja, hogy hol van! Nyilván ő tudja, mindegy is, magyarázatra szorul az, amit tett!
- Te jó ég – suttogom magam elé meredve, míg Zayn zavarodott arcát nézem, ahogy fel alá sétál a sötétben. Nem tudom, mire gondol, hogy mi zajlik le a fejében és mi zajlott le akkor, amikor megcsókolt, de minél előbb tudni akarom. Csak talán félek a választól.
- Ez meg mi volt? – kérdezem egyre ingerültebben, hangom egyre nagyobb hangnemre vált.
- Te jó ég – ismétli az előbbi mondatomat, én pedig csak felvont szemöldökkel figyelem a monoton lépteit, hol erre, hol arra. Túlságosan sötét van, már feltűnően sötét, a koncert nem érhetett véget két perc alatt, teljesen lehetetlen, és hülyeség.
Elindul. Itt hagy, elindul visszafelé, elmegy mellettem, és még csak hozzám sem szól. Nem mondja, hogy menjek utána, itt hagy, teljes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hát rohadtul nem az, mert még mindig nem kaptam választ a kérdésemre, hogy mi joga volt ahhoz, hogy megcsókoljon, mikor barátnője van? Talán volt hozzá joga, kevés, de tegyük fel, hogy volt, akkor is, miért tette volna? Ez nem normális. Beteg ez az ember, most már komolyan mondom.
- Állj már meg!
- Zayn, ne idegesíts, állj meg! – üvöltök idegesen, mikor már visszaérünk. Tátva marad a szám, nem tudok mit mondani, kétségbe esek. Az egész arénát sötétség borítja, összesen két lámpa ég, ami lehetővé teszi azt, hogy valamit lássunk. Az ablakokon keresztül sötétség szűrődik be, nem is tudom hány óra lehet, olyan tizenegy körül. Nem tudom elhinni, hogy tényleg bezártak minket egy arénába, egy koncert után, hogy nem néztek körül sehol, van-e itt valaki, én ezt nem tudom felfogni! Akkor most mi lesz, egész éjszaka itt leszünk, egy rohadt színpaddal, amivel szart se érünk, ez egy vicc, egy kész vicc. Egy ilyen nagyhírű aréna csak így simán itt hagy két embert, had menjenek, amerre akarnak! Csak nem hagytak itt véglegesen, biztosan van itt valami biztonsági őr, vagy tudom is én.
- Gratulálok – közli szemrehányóan, de nem fordul velem szembe, elindul a székek felé, közbe folyamatosan forgatja a fejét, hátha meglát valakit.
- Nehogy azt mondd már, hogy az én hibám, hülye vagy?
- Hogy ne lenne a Te hibád? Ha nem papolsz itt nekem és nem jössz utánam a budira, akkor most talán otthon is lehetnék, készülve a holnap kezdődő turnénkra!
- Alig volt két perc, könyörgöm! Kint lehetnénk, ha nem csókoltál volna meg, és még az én hibám? Ugyan, kit érdekel a turnétok?!
Arca megfeszül, kezei ökölbe szorulnak, teljesen azt érzem, hogy itt és most képes lenne megütni, mikor még csak védekezni sem tudok, nincs itt senki, aki talán megvédene. Visszatartom a levegőt, nem merem kifújni, ijesztő, ahogy jelenleg Zayn rám néz. Szemei azt sugallják, hogy a legjobb lenne, ha most tényleg hátrálnék, mert az az egy méter távolság köztünk semmi, főleg, ha felém akar közeledni. Egy hatalmas arénában maradtunk egész estére, nehogy már még mentőt kelljen hívjon, már ha hívna, ha esetleg megütne. Milyen férfi üt meg egy nőt? Nem is férfi az ilyen!
Látja, hogy tekintetem félelmet sugall, leengedi a kezét, arca kisimul, nagyot sóhajt. Rá sem ismerek, és teljesen úgy viselkedik mint akkor, amikor ott hagytam a kocsiban, mert ordítani kezdett velem.
- Sajnálom. Ne haragudj, ezért az egészért, a csók is csak egy..
- Csak egy hiba volt, ismerem a szöveget – vágok közbe, alsó ajkamba harapok, kezd marni belülről, hogy újra megtörténik velem minden. – Csak azt nem értem, miért pont engem pécéztél ki magadnak. Miért nem tudtál valami útszéli kurvát? Vagy én is annak nézek ki, hogy ezt megtedd velem?
- Ó, dehogy nézel ki annak!
- Vonzódsz hozzám egyáltalán? Tesztelni akartad, hogy szereted-e a csajodat? Vagy talán meleg vagy? – már kínos, hogy milyen kérdések fordulnak meg a fejemben, de egyszerűen kiakadtam. Nem akarom, hogy azt higgye bárkit megtehet, mert nem! Egyáltalán nem.
- Hát te hülye vagy – röhögi el magát, azt hiszi haverok vagyunk, nem vagyunk azok. Még csak ismerősök sem.
- Igazad van, ezt muszáj volt közölnöd velem. Akkor, szia, megyek, és hívok valakit, hagyj engem békén – közlöm sértődötten, már majdnem folynak a könnyeim, agresszívan hátat fordítok neki és elindulok. Nem ismerem a helyet, fogalmam sincs mi hol van, mi merre, hány méter, nem tudom kit hívhatnék. Még csak azt sem tudom, hogy hol a húgom, az pedig kínos lenne, ha azzal hívnám fel a húgomat, hogy jöjjön már értem. Egyébként is, valószínűleg Harryvel van, ami még inkább felbosszant, mert nem tudom, mit csinálnak. Oké, hogy magánélet.. Itt állok egy arénában, a sötétben, immáron egyedül, mert Zaynre rohadtul nem számíthatok, és képes vagyok most is arra gondolni, hogy mi van Nessáékkal. Van saját problémám, vannak saját dolgaim, amiket meg kell oldjak, a legfontosabb pedig, hogy innen kijussak, és örökké kizárjam Zaynt az életemből, mert már épp elég csalódást okozott. Túl sokat, amit már nem bírok elviselni, az a csók nem jelentett neki semmit, nem mintha nekem jelentett volna. De egy igényes lány soha nem csókolna meg valakit úgy, hogy semmit, az ég világon semmit nem érez iránta, egy olyan lány, mint én, nem tenne ilyet. Túl lelkiismeretes vagyok ahhoz, hiszen barátnője van! Egy barátnője, aki szőke, aki gyönyörű, aki tökéletes, a stílusa magával ragadó és még híres is. Pont olyan, mint a barátja, épp ezért nem illenek össze. Az ellentétek vonzzák egymást, nem az ugyanolyanok! Összezavarodtam, én ezt az egészet nem akartam!
Végül újra a mosdóknál kötök ki, ezúttal be is megyek, a lány mosdóba, természetesen. Megállok a tükör előtt, megmosom az arcom, a könnyeim folyni kezdenek, és egyre inkább azt érzem, hogy végem van. Túl sok ez nekem, túl sok érzelem kavarog bennem, és a felét még csak nem is értem, vagy csak nem tudok arról, hogy mélyen bennem van. Például nem tudom, sőt, kizárt dolog, hogy szerelmes legyek. Mégis csalódott vagyok, és bár tudtam, hogy Zaynnek az lesz a válasza a csókra, hogy egy hiba volt, mégis reménykedtem abban, hogy nem így gondolja. Nem akartam, hogy azután a nap után felkeressen, mert elakartam felejteni, belül mégis reménykedtem, hogy hátha bekopog, vagy felhív, vagy dob egy sms-t. Miért is foglalkozott volna velem? Ez itt a kérdés.
Azért, mert az előbb megcsókolt. Nem olyan bunkónak ismertem meg, aki csak úgy megcsókol valakit, minden érzelem nélkül, lehetetlen, hogy nem érzett volna valamit! Megint csak reménykedek, megint csak azt akarom, hogy minden másképp történjen, hogy minden úgy történjen, ahogy én akarom! Ilyen az élet, ez az élet, soha nem azt adja, amire várunk, amire várok, amit akarok, hanem a kő kemény valóságot tükrözi vissza.
De, akkora bunkó, hogy képes volt erre! Tudta, hogy nemrég szakítottam, megcsaltak, átvertek, több éven át, lelkiismeret-furdalás nélkül, tudta ezt, mégis megtette velem, majdnem ugyan azt! Annyi különbséggel, hogy nem évekig hazudott, pár perc elteltével már közölte is, hogy egy orbitálisan nagy hülye vagyok.
- Lana, kérlek gyere ki – kezdi el püfölni az ajtót, én viszont a tükör elől nem mozdulok. Egy tapodtat sem.
- Gyerekesen viselkedsz, ugye tudod?
Nem szólok semmit, nem hagyom, hogy megtörjön. Gyerekesen viselkedem? Rendben, ki mondta, hogy itt legyen? Ki kérte, hogy kövessen, vagy, hogy velem töltse az idejét? Szerintem senki, így logikus, hogy akár itt is hagyhatna, nem értem, miért nem teszi.
Hallom, ahogy nekidől az ajtónak, és lassan lecsúszik rajta, azt hiszem éppen leült. Ami a leginkább idegesít ebben a helyzetben, az az, hogy elvárja tőlem, én beszéljek hozzá, menjek ki hozzá, de mondjuk, csak engem tud hibáztatni, természetesen csak én vagyok a hibás! Ő csókolt meg, nem én, az egy dolog, hogy valamilyen szinten provokáltam a dolgot, de nem úgy, hogy rögtön nekem essen! Én vagyok a hülye, a gyerekes, ő meg a tökéletes, szent és sérthetetlen, kicseszettül helyes Zayn Malik.
Nagyot sóhajtok, és bár még nem veszem rá magamat arra, hogy kimenjek hozzá, még csak nem is szeretném a társaságát, mert még soha nem voltam rá ennyire dühös, sértettnek érzem magam, és nem csak az igazságtalan jelzői miatt. Lassan odacsoszogok az ajtóhoz, és az utóbbi mozdulatát követve, én is lecsúszom, és leülök a földre. Eleinte hideg, így változtatok egy kicsit azon, hogy hogy ülök le, de megszokom, kényelmesen elfeküdve nézek ki a fejemből.
Pár perc telik el, amikor is Zayn kopogni kezd és folyamatosan azt suttogja, hogy jön valaki. Gyorsan felállok, kinyitom az ajtót és kinézek, meglátok egy zseblámpával közlekedő férfit, oda akarok futni, hogy engedjen ki minket, de Zayn visszatuszkol a mosdóba, a számra téve a kezét, hogy maradjak csendben. Kikerekedett szemekkel nézek rá felháborodottan, hogy mégis mi a jó büdös francot csinál.
- Megőrültél? – üvöltöm idegesen, mire ő megfordít, háttal áll az ajtónak, és újra a számra emeli a kezét. Hátam érinti a falat, és mikor észreveszi, hogy a keze még mindig a karomon pihen leveszi onnan, rövid idő után a számról is, és próbálja mutatni, hogy maradjak nyugton.
- Itt lenne a segítség, aki kiengedne minket, Te meg inkább visszatolsz erre a büdös helyre!
- Gondolj már egy kicsit rám is! Ha kivinnének innen minket, zárás után, az újságírók gyanút fognának és megírnák az egészet, de te ezt nem érted? Mindenki utálna engem, és téged is, amiért veled voltam, azt hiszik történt valami!
- Történt is, nem? Megcsókoltál – emlékeztetem idegesen, a lábammal kopogok a kövön, úgy érzem fel tudnék robbanni. Konkrétan az az egy érvszerű ténye van az ellen, hogy én kimenjek és megkeressem azt az őrt, hogy rossz fénnyel vetne rá, és rám is.
- Akkor mégis hogy a francba akarsz innen kijutni egyedül? Holnap turnéd kezdődik, Te magad mondtad!
Sóhajt, idegesen beletúr a hajába, tekintetét szorosan a földön tartja, miközben egyfolytában fel s alá sétál. Láthatóan gondolkodik, megindulnék, hogy még időben elkapjam a biztonsági őrt és kivigyen, de nem merek, félek, hogy a pillanat nem alkalmas arra, hogy Zaynt csak úgy semmibe vegyem. Az előbb is ökölbe szorította a kezét, és félő, hogy akár meg is ütött volna. Szerintem megőrült, bár, ki tudja, mi játszódik le sokszor a fejében. Szerintem még neki sincs róla fogalma.
- Felhívom Liamet, ő majd.. ő majd segíteni fog.
- Hogy segítene anélkül, hogy a haverjaid meglátnának? – célzok a haverok szó alatt a fotósokra. – Egyébként is, éjfél elmúlt, nehogy már még mindig itt legyenek, ez hülyeség.
- Tudod mi a hülyeség? Hogy Te még mindig nem fogod fel, hogy ez nem olyan élet, mint a tied! – üvölti idegesen, az eddig csattogtatott rágóját agresszívan a kukába dobja. Megdöbbenek a kijelentésén, lealacsonyítóan viselkedik velem azért, mert én nem vagyok olyan híres, mint ő. Mekkora bunkó!
- Ne beszélj már úgy velem, mint egy totál idiótával! Tudod mit? Hívd ide a haverodat, leszarom, én megyek és kitöröm az ajtót.
Láthatóan nem hisz nekem, de egy percig sem viccelek, ha még erre járkál az őr akkor megkeresem, de ha már kikerült a látókörömből akkor én tényleg kitöröm az ajtót. Pár percet is elég volt eltöltsek azzal a komplett elmebeteggel, és ha kell akkor kiugrok az ablakon is, csak, hogy ne kelljen a társaságában legyek. Hatással van az agresszivitása rám is, ezért viselkedek így, és ezt utálom. Utálom, hogy engem hibáztat itt mindenért, pedig ő is ugyan olyan hibás, hibásabb, mint én! Ő a leghibásabb!
Dacosan trappolok, de még mindig nem sikerül megtalálnom a kijáratot, legfőképp azért, mert nem igazán látok semmit. A telefonom fényereje semmit sem ér egy ekkora arénában, igazság szerint abban sem vagyok biztos, hogy még mindig az arénában vagyok. Fehér fényt pillantok meg magam előtt, aztán kiabálást hallok, gyorsan hátranézek, ahol meglátok egy negyvenes éveinél járó férfit. Megijedek tőle és futni kezdek, fogalmam sincs merre.
- Azonnal álljon meg! – ordítja, de még csak megfordulni sem merek, még gyorsabbra veszem az ütemet, amikor hirtelen belebotlok valakibe. Lihegve kezdem el magyarázni Zaynnek, hogy üldöznek, eleinte nem igazán érti, de meg sem várja, hogy kifújjam magam, húzza a kezemet és tovább visz. Azt hiszem a kijárathoz érünk, olyan gyorsan történik minden, hogy nem is tudom követni a dolgokat, de hallom, ahogy a cipő hangja érintve a talajt egyre csak felgyorsul és közelebb ér, így az első gondolat, ami eszembe jut az az, hogy kitörjem az üveget. Mivel korábban is ezt mondtam, de nyilván nem gondoltam komolyan, ez tök abszurd!
Ordítva, kifulladva ér ide hozzánk az alacsony, viszonylag széles vállú, izmos ember. Mi is ugyan így teszünk, annyi különbséggel, hogy nem ordítunk.
- Maguk meg mi a jó fészkes fenét keresnek itt?
- Tudja, lemaradtunk a zárásról – szól Zayn elviccelve a helyzetet, nevetnék, ha nem haragudnék rá, vagy éppen, nem akarna kinyírni minket egy nálam is alacsonyabb ember.
- Kizárt dolog, maguk belógtak? Hívom a rendőrséget – közli idegesen, előveszi azt a fura fekete valamit az övtartójából, mire én hirtelen kiverem a kezéből. A cucc a földre zuhan, eltörik. Összeszorítom a szemem, félek, hogy most rögtön elővesz egy bilincset és elvisz engem, vagy Zaynt is. Megérdemelné, mert miatta vagyunk itt. Főként miatta.
A biztonsági őr elkerekedett szemekkel bámul rám, majd a földön heverő tárgyra, aztán ismét rám. Azt hiszem elkönyveli magának, hogy én valami veszélyes pszichopata vagyok, abból ítélve, hogy csak így kivágom a kezéből. Egy biztonsági őrnek a kezéből. Aki le is tartóztathat, ezt nem gondoltam át.
A következő pillanatban Zayn megfordul, kirúgja az ajtóüveget. A szilánkok több száz darabra törve hullnak a földre, rémülten bámulok rá.
- Fuss! – üvölti, majd a szabad, nagyobb helyen hihetetlen gyorsasággal mászik ki, megszólal a riasztó, ami még inkább ösztönöz arra, hogy kimenjek, úgy teszek. Futok utána, nem merek visszanézni, mert nem tudom mit csinál jelenleg az a férfi, talán éppen a rendőrséget hívja. Vadul dobogó szívvel zuhanok be Zayn mellé a kocsijába, aki kapkodva a gázra tapos, azzal a lendülettel kihajt a parkolóból. Mindezek után a szemem sarkából látom, ahogy az aréna közepe felé egy kamera fordulatot vesz, és egyenesen felénk néz.

2014. április 19., szombat

14 - Rendben vagyunk

Drága olvasóim!
Bevallom, nehezemre esett megírni a következő részt, szó szerint három hete ülök rajta, mégis csak a végét érzem úgy, hogy jól sikerült. Elég rosszul esett, hogy egy árva kommentet sem kaptam, még az is jobban esett volna, ha szapuljátok a részt, mert ha nem kapok véleményt, akkor én sem tudok minél hamarabb a résszel szolgálni, mert nincs, mi inspiráljon. Na mindegy, azért remélem, ehhez a részhez kapok legalább egy kommentet, a következő nem tudom mikorra várható, attól függ. Mindenesetre hálás vagyok a díjakért is!<3
Remélem tetszik, jó olvasást hozzá,
Vivian 


Zayn Malik

Végigsimít a nyakamon, durván széthúzza az ingemet, azzal a lendülettel letépi rólam. Az arcomhoz ér, kezén támaszkodik fölöttem, gyengéd csókot lehel a számra, ezután a nyakamat kezdi el cirógatni. Szinte mozdulni sem bírok, olyan, mintha irányítana, irányítaná a testemet és az eszemet egyaránt, de élvezem. Szemei lángban égnek ahogy rám néz, és hiába van sötét, én még látom, hogy mindennél jobban akar. Leveszi a pólóját, szabaddá téve így gyönyörű alakját, ezzel egy időben letámadja a számat, és vadul csókolni kezd. Kezei immáron a mellkasomon pihennek, ajkai szétnyílnak, ezzel betekintést nyerve nekem. Hirtelen átveszem az irányítást és fordulatot veszünk, egy pillanatra sem szakítjuk félbe a momentumot. Gyorsan gombolom ki a farmerom és ugyan olyan gyorsasággal húzom le azt, míg ő is az övével szöszmötöl egy ideig, gondolataim már jóval előrébb járnak. Amint sikerül félretenni ezt az apró incidenst folytatjuk azt, amit elkezdtünk, majd mikor már könyörög a szemével, először egy ideig vacillálok, de megteszem, amit szeretne, hisz előbb-utóbb úgy is megtörténne, belé hatolok. A tekintete, az arcvonása, ahogy egy pillanatig megrándulnak, utána pedig elgyengülnek, és pár perc elteltével már ösztönösen mozgok benne. 
Hirtelen felriadok, verejtékcseppek jelennek meg a homlokomon, de mégsem tudom hova tenni, hogy miért ijedtem meg. Visszagondolok az álmomra, és felidézve minden egyes pillanatot rájövök, hogy mi is a hiba azon kívül, hogy egy gyönyörű álomról van szó: nem Perrievel éltem át. Logikusnak tűnhet, hogy vele kellene, hiszen a barátnőm, az élettársam, nem idegen számomra. Mégis valaki olyan emberrel éltem át ezt az álmot, akire még csak gondolni sem mertem, hiszen alig ismerjük egymást. Minden testrésze mesebelinek tűnt, maga a tökéletesség, ami belőle árad hihetetlen, és csak egy dolog válik biztossá bennem: beszélnem kell Lanaval. 
Borostás arcomon végigsimítok, belenézek a mosdókagyló felett álló tükörbe. Nem hinném, hogy szükséges lenne megborotválkoznom, egyébként sincs rá elég időm, sőt, jobban is nézek ki a borostával. Ami már inkább szőr, mint borosta, nevezzük aminek akarjuk. Megengedem a csapot, bevizezem a kezem és átmosom vele az arcom. Megfordulok és leveszem a polcról a hajzselémet, és egy minimális adagot kenek a hajamra, erősen gondolkodom azon, hogy talán egy sapkát kellene felvegyek, mert a hajam valahogy nem akar megfelelően beállni, de ha így, akkor játsszunk így. Ezzel a fürdőszobában végzek is, kilépek és a gardróbhoz megyek, egy egyszerű fekete pólót és csőfarmert kapok ki, a kedvenc fekete bőrdzsekimmel együtt. Felhúzom magamra a ruháimat, sietős léptekkel indulok le a lépcsőn, az ajtó előtti szekrényről leveszem a sapkám és ráigazítom a fejemre, majd a kocsi kulcsom a kezembe véve mielőtt kilépnék az ajtón, bekapcsolom a riasztót, és ismételten elhagyom a házat. Amikor már a kocsiban ülök, és a motort indítanám be eszembe jut, hogy a telefonom sehol, így felveszem a kocsiban tárolt fekete napszemüvegem -nem számít hogy a nap éppen hogy süt, visszaszaladok és legközelebb az iPhone-ommal a kezemben futok vissza a ház elé, a kocsimhoz. Korán van még, ha jól számolom olyan tíz óra körül lehet, így amikor elindulok egy kitérőt teszek a legközelebbi Starbucksba. 
Gondolni sem mertem volna, hogy csak egy sima kitérő lesz, a rajongók kiszúrnak, így mindenkivel csinálok egy-egy képet, aláírást adok nekik, illetve válaszolok a kérdéseikre, ha úgy adódik. Kérdeznek a holnapi nap folyamán induló Where We Are turnéról, illetve arról, hogy mi van a többiekkel, viszonylag hamar végzek velük.
- Sajnálom lányok, sietek. Találkozunk a turnén! - kacsintok rájuk, egy mosoly kíséretében, aztán újra felveszem a napszemüvegem, és próbálom a lehető leggyorsabban kikérni a két kávét, aztán folytatom is tovább az utam. Egyre inkább félek attól, hogy mi lesz, ha meglát, hiszen körülbelül egy hónapja nem is beszéltünk, nem tudok róla semmit, és a turné előkészületei -illetve a Perrievel való kibékülésem miatt időm sem volt, hogy esetleg egy hívást megejtsek. Nem hinném, hogy szívesen fogadta volna, és bár még mindig nem tudom, mi volt a problémája azon a napon, amikor utoljára találkoztunk, és már nem is igazán érdekel, hisz az a múlt, épp ezért szeretném vele megbeszélni a dolgokat közöttünk. Nyilvánvaló, hogy nem lehetne köztünk semmi, legalábbis barátságnál több biztosan nem. Tetszett, ami az álmomban történt, hisz.. mindegy is, csak tisztázni akarom, és kész.
Viszonylag hamar idetalálok, nem is volt nehéz, ahhoz képest, hogy amikor először jártam itt korom sötét volt. A két kávéval a kezemben szállok ki az autóból. A bejárati ajtóhoz érve  az egyik kezemet zsebre dugom, fogalmam sincs, hogy most csöngessek-e, vagy sem, őszintén szólva nem emlékszem, hogy azon az éjszakán hogy jutottam be. Szerencsémre kijön egy idős nő, furcsán néz rám, próbálok mosolyogni, de elfintorodik, pár másodperc, míg rám néz, és már megy is tovább, majd mielőtt bezáródna az ajtó megtartom, és bemegyek rajta. Gyors pillantást vetek a postaládákra, egy kicsit letolom a napszemüvegem, hogy tisztábban lássam, majd amikor megpillantom Lana nevét, és a számot, amelyikben lakik, lazán a lifthez sétálok, és megnyomom a gombot. Pár percbe telik, míg a lift leér, de legalább több időm van gondolkodni azon, hogy hogyan is kezdjek majd neki a mondandómnak. Arra még nem is gondoltam, hogy mi van, ha itthon nincs, és teljesen feleslegesen jöttem ide, de ez lenne a legkisebb problémám. Illetve a legnagyobb, mert semmiképp sem szeretném anélkül elkezdeni a turnét, hogy nem beszéltem volna vele, fontos számomra, hogy megbeszéljük, gyűlölök haragba lenni az emberekkel, kivéve akivel nem. 
Amikor felérek az emeletre már meg sem nézem az ajtókon a számokat, mert innen emlékezetből tudom, hogy hová kell menni, így amikor odaérek a szabad kezemmel kopogok kettőt, s várok. Egyenesen elfelejtek lélegezni, amikor megpillantom őt, fáradt arccal, pizsamában, mégis gyönyörűen. Miket beszélek? Tény, hogy gyönyörű, de csak egy barát, soha nem is volt több, és nem is lesz.
- Te meg mit keresel itt?
- Hoztam kávét - mutatom fel a dobozt, a két kávéval. Úgy néz ki nem igazán hatja meg, leveszem a napszemüvegem, és próbálom keresni a tekintetét. - Beszélni jöttem.
- Ugyan miről?
- Tudom, elcsesztem. Azt pontosan nem tudom, hogy mivel, de ez nem lényeg, csak kérlek! Nem akarok veled haragban lenni, nem kell, hogy naponta beszéljünk, csak legyen ott a tudat, hogy barátok vagyunk!
- Van elég barátom, kösz - ásít, azzal az erővel becsapja előttem az ajtót.

Hirtelen ébredek fel, ijedtség tölt el, ha arra gondolok, hogy tényleg ezt álmodtam. Nem hiszem el, hogy képes lettem volna arra, hogy csak így egyszerűen odaállítsak Lana elé, és elmondjam, mit akarok, értelmetlen, mert már egy hónapja nem is beszéltünk. Továbbá pedig azt se felejtsük el, hogy én soha nem süllyednék le odáig. Nem tudom, mit tettem ami annyira felzaklatta őt egy hónappal ezelőtt, még csak tippem sincs, így nem fogok megalázkodni azért, hogy ne legyünk haragban. Szinte még csak meg sem ismertük egymást, így nem igazán zaklat fel a dolog, hogy nem beszélünk. Különben is, nekem ott van Perrie, neki pedig.. Neki pedig Harry. Miért is kellene ezzel foglalkoznom? Éli a világát, én pedig az enyémet, ami számomra jelen pillanatban tökéletes. A holnap kezdődő turné miatt izgatottabb vagyok, mint valaha, mert ez lesz a banda történetében a legszebb, legjobb turné, azonban egy kicsit egyedül érzem magam, mivel jelenleg Perrie sem tartózkodik Londonban, lassan már egy hete. Mindegy is, ma bepakolok, estére pedig már így is van programom, Ellie Goulding koncerten leszek, végső kikapcsolódás, mielőtt az igazán kemény munka kezdetét veszi. Még csak gondolnom sem szabad egy olyan emberre, aki szintén nem gondol rám.

Lana Hollis
Magam sem tudom elhinni, hogy Nessa elrángatott. Azt sem, hogy –az ő szavaival élve- 'valami kialakult Harryvel'. Mit csináltam addig, amíg köztük kialakult ez a valami? Hol voltam egyáltalán? Te jó ég, a húgom egy nála négy évvel idősebb, aki ráadásul híres sráccal jött össze, az már felháborító, hogy hamarabb van valakije, mint nekem. Belegondolni is rossz, valahol talán nevetséges, de.. Te jó ég, én nem akarok folyamatosan Nessára és Harryre gondolni, mivel ma elrángatott magával arra a koncertre, muszáj elmennem, talán még élvezni is fogom, és egy kicsit kikapcsolódom.
- Lana, Te szereted Ellie-t? – kérdezi a kocsiban Harry, kínos a beszélgetés, egyrészt azért, mert engem, mint valami gyereket betuszkoltak a hátsó ülésre, másrészt azért, mert rájöttem, hogy én egyáltalán nem olyan vagyok, mint ők.
- Ja, hallgatom, meg minden – válaszolok viszonylag kedvesen, egyébként szívesen odaköptem volna neki, hogy nincs kedvem bájcsevegni, ugyanis ki tudja, miket csinál a 16 éves húgommal. Belegondolni sem akarok, de remélem azért van eszük, vagy valami ilyesmi.. Ha már Nessának nincs esze, Harrynek legyen már, nem úgy megy az, hogy egyiknek sem jut eszébe semmi arra utaló jel, hogy vigyázni kéne, vagy nem tudom. Már megint róluk van szó, ők még csak nem is tudják, hogy magamban ennyit gondolok rájuk, gondoljunk a rádióban éneklő Demi Lovato-ra, és nyugodjunk meg. Miért beszélek többes számban? Kezdek megőrülni, azt hiszem.
- Kik lesznek ott?
- Nem tudom, Niall mondta, hogy jön, meg gondolom még sokan mások. Ez egy koncert, Nessa – mosolyog az anyósülésen ülő lányra, a szabad kezét rásimítja az övére.
- Kezedet a kormányon tartsd már, Harry – unottan forgatom a szemem, olyan vagyok, mint valami aggódó anyuka, vagy tudom is én. Nem tehetek róla, Nessa velem lakik, vigyáznom kell rá, és ha felelősséget érzek iránta, akkor beletartozik az is, hogy ne akarjanak itt élő show-ot csinálni nekem, már ha annyira komoly a dolog. Nem örülök annak, hogy köztük kialakult ez a ’valami’, egyáltalán nem, mégsem tudnám azt kívánni, hogy bárcsak ne is találkoztak volna, vagy akármi. Nessa már közel két hónapja itt él velem, érthető, hogy ismerkedik, meg ilyesmi.. Csak ne Harryvel.
Odaérve a Q2 arénához, kissé durcásan kullogok utánuk, Harry egy kapucnit visel, napszemüveggel a fején, gondolom azért, hogy ne nagyon ismerjék fel. Mégis átkarolja Nessát, hányni tudnék tőlük, Harry a húgommal. A húgom Harryvel. Én pedig egyedül. Szuper.
A VIP helységbe megyünk, ami miatt még inkább kellemetlenül érzem magam, mert tudom, hogy nem vagyok odavaló, és nem is akarok itt lenni. Nessáéknak is csak egy harmadik kerék leszek, egyébként hallgathatom egyedül a koncertet, amihez őszintén szólva, nincs kedvem. Rengeteg híres embert látok, próbálok természetesen viselkedni, na de ha az ember meglátja a kedvenc énekesét, csaknem viselkedik természetesen. Mások szerencsésnek fognák fel azt, hogy mondjuk, haverok vagyunk Harryvel, vagy ilyesmi, de én egyáltalán nem így látom. Nem akarom kihasználni a hírnevét, hogy ilyen helyekre jussak be, nem is ismerem őt.
A koncert már elkezdődik, Nessa és Harry csak leültek és vidáman beszélgetnek, én meg, mint valami krumpli állok, hol a koncertre figyelek, hol meglesem, hogy ki érkezik ide. Megpillantom Niallt, aki éppen a bejárat felé néz, így nekem is arra téved a szemem. Talán azt gondoltam, hogy nem fog érdekelni, ha újra meglátom, ami félig igaz, de.. Ott van ő, tökéletes beállítottságú hajjal, csokibarna szemekkel, fekete bőrdzsekiben. Nem volt köztünk semmi, mégis olyan érzés, mint amikor valaki az ex-jét látja újra, akit még mindig szeret. Nekem Zayn nem volt a barátom soha, sőt, még csak nem is szerettem. Épp ezért próbálok a koncertre figyelni és úgy tenni, mint aki nem vett észre senkit és semmit, és nem gondol épp arra, hogy hol a fenébe hagyta a barátnőjét, mert amúgy nem érdekel. Tényleg nem. Ugyan, kit áltatok, Zayn mindig is tetszett, mindig is máshogy tekintettem rá, mint bármelyik más férfira, hiába alig ismertem.. Már majdnem jelentett nekem valamit, de úgy néz ki szuper, hogy én kiíródtam az életéből, mert így újra a szeretett barátnőjével töltheti az idejét. Amit most sem tesz meg, mert Perrie-t nem láttam a helyszínen, sőt, legjobb lenne, ha nem is látnám soha. Hoppá.
Azt hiszem már a koncert végén járhatunk, élvezem, mert Ellienek gyönyörű hangja van élőben is, talán annyira nem is bántam meg, hogy eljöttem, nagy a valószínűsége, hogy talán soha többé nem vehetek részt ilyen koncerten. A szemem sarkából észreveszem, hogy egy srác közeledik felém, egész koncerten még csak gondolni sem gondoltam arra, hogy mi van, ha idejön, erre most megteszi. Legszívesebben elfutnék, nincs kedvem vele beszélni, nincs kedvem túlesni az egyszerű 'hogy vagy? jól, köszi, és te?' kérdéseken, nem akarok a szemébe nézni.
- Szia, Lana - köszön kedvesen, ordítva, nehéz túlkiabálnia a zenét. Nem nézek rá, mégsem akarom, hogy bunkónak tituláljon, így odanyögök neki egy szia-t. Mivel ő még mindig nem tudja mi volt a problémám azon a napon, amikor utoljára beszéltünk, és még csak meg sem beszéltük, nem akarok vele úgy viselkedni, mint a sértődött lány, aki kapcsolatot akart kialakítani vele, próbálok közömbös lenni.
- Hogy vagy?
- Most komolyan túlesünk ezen a 'hogy vagy?' párbeszéden, utána megyünk utunkra, vagy miért is jöttél ide? - fordulok felé kissé ingerülten, mire meghökken, és még egy lépéssel hátrál. Sóhajtok egyet, majd újra a színpad felé nézek, ahol éppen bejelentik, hogy ez az utolsó szám a koncerten. Kezdek készülődni és szedegetni a holmim, habár nincs belőle sok, mert egy táskán kívül semmit sem hoztam, csak a kabátom, ami még mindig rajtam pihen. 
- Csak tudni akartam, mi van veled - sóhajt egyet ő is, majd sarkon fordul és elmegy. Nem a kijárat felé megy, utána szólnék, hogy várjon, de nem teszem, nem is hallaná. Mégis zavar, hogy most is így válunk el, először Harryék felé pillantok, láthatólag tökéletesen elvannak, én meg Zayn után megyek. Nem értem miért csinálom ezt, hiszen lezárhatnám annyival, hogy majd egyszer elfelejtjük, de nem teszem. Gyűlölöm, amikor olyat akarok tenni, amit később biztosan megbánnék, de a hibáiból tanul az ember, nem igaz?
A férfi mosdó felé sétál lazán, én pedig majdnem ugyanilyen lazán, csak éppen szorongva és idegeskedve megyek utána. Vacillálok egy kicsit, mert nem igazán van ingerem ahhoz, hogy bemenjek oda, főleg, ha van bent rajta kívül valaki, vagy csak hívja a természet, így a sötét folyosón, a falnak dőlve várom az ajtó előtt. Nem telik el sok idő, csak pár perc, amikor már indulnék vissza, mert úgy érzem meggondoltam magam, kijön a mosdóból, értetlenkedve néz rám. 
- Te?
- Jól vagyok, köszönöm. Tudod, az utóbbi egy hónapban nem sokat gondoltam rád, tekintve, hogy haraggal váltunk el, aztán közrejátszott az is, hogy újra összejöttél a volt barátnőddel, gratulálok, tényleg - mosolygok erőltetetten, majd folytatom a monológomat, amit ő érdeklődve, felvont szemöldökkel hallgat, amíg nem beszélek zsebre dugja a kezét, és nekidől az ajtófélfának. - Úgy éreztem teljesen jó így minden, ahogy azelőtt volt, hogy ismertük volna egymást, miért kellene másképp lennie? Neked is van elég barátod, nekem is, őszintén szólva nem is értem miért akartunk ismerkedni. De ha már így alakult, és habár még nem is igazán ismerjük egymást, legalább ne bunkózzunk - rázom meg a fejem, aztán eszembe jut, hogy valójában csak én bunkóztam, és gyorsan hozzáteszem. - Tudom, hogy én voltam a bunkó, sajnálom. De Te vagy Zayn Malik, az Istenért!
- Hű. 
- Ennél többre nem telik? - vonom fel a szemöldököm, kínosan röhögök fel. Hirtelen túllépi azt a két méter távolságot közöttünk, két kezét az arcomra helyezi és megcsókol. Nem számítottam arra, hogy csak így lesmárol, arra sem, hogy itt lesz, nem is értem, miért teszi ezt! Játszadozni akar velem? 
Nem lököm félre. Nem taposom le a lábát, nem pofozom fel. Engedem, hogy csókoljon, habár tudom, hogy ez életem legnagyobb hibája. Még a legkisebb fény is kigyullad a folyosón, de ő még mindig nem enged el. Nem akarok egy játéka lenni, megéltem már, milyen, ha az embert nem szeretik viszont. Nem akarom ezt újra, és ha még egyszer padlóra kerülök, onnan már nem tudok felállni.

2014. március 8., szombat

13 - Miattam van minden

Sziasztok!
Előre is bocsánatot kérek, ha nem olyan rész lett amire vártatok, bevallom nehéz volt megírnom és még így is iszonyú sz*r lett, bocsánat a kifejezésért. Nem tudom, nem vagyok formában, vagy lehet a stressz az oka, de valamiért nem tudtam a megfelelőt nyújtani, és ez nagyon meglátszik a részen, de nem akartalak megint annyit váratni titeket, és szeretném megköszönni a támogatásotokat, kommenteket, pipákat, feliratkozókat, díjakat, mindent, tényleg! Nem érdemlem meg és ezt tudom, de köszönöm! Sajnálom! 


Szemeim kikerekednek, újra köszönt régi ismerősöm, a csalódás. Azt sem tudom merre nézzek, nehogy véletlen megpillantsak újra valamit, nem akarom. El akarok innen tűnni, az egész világból. Hülyére vett én pedig hittem neki, szánalmas vagyok. Gyűlölöm magam, mindennél jobban. Mindig is az a naiv lány maradok és mindegy, hogy már elmúltam húsz éves. Miért? Miért vagyok ilyen? Másoknak lehet, hogy egy ilyen semmit sem jelent, én vagyok az, aki már egy beszélgetésből megállapítja, hogy szerelmes. Nem, nem akarom ezt, vissza akarok menni az időben, nem akarom Őt megismerni! Túlságosan is félek.
Görcsösen akarok egy kapcsolatot, erre rájöttem. Túl görcsösen, ezért esek pofára, mi másért? Szánalmas vagyok és naiv, utálom ezt az érzést és utálom, hogy ilyen vagyok! Erős akarok lenni, egy olyan nő, aki nem fél semmitől. De nem lehetek.
- Kész vagyok, minden rendben? - jön hirtelen, mire könnyes szemmel rá emelem a tekintetem. Nem mondok semmit, sietősen felkapom a cuccaimat és felállok. Idegesen letörlöm a szemem és a folyamatos szólítgatására sem állok meg. Nem fogok bocsánatot kérni, elmúlt a bűntudatom, nem érdekel. Beszállok a kocsimba és beindítom a motort, Zayn egészen idáig jött utánam.
- Elmondanád mi bajod? - kiabálja az ablaküvegen keresztül, lehúzom az ablakot.
- Nem én leszek az, akit kedvedre baszhatsz és leszarod az érzéseit - kiabálom. - Erre keress mást!
- Mi van?
- Semmi Zayn, semmi nincs! - mondom, s felhúzom az ablakot és elindulok, magam mögött hagyva őt.

Három hét telt el, minden a normális kerékvágásban folyik körülöttem. Nessa dolgozik, Harry már egy ideje nem keres -aminek rendkívüli mód örülök. Munkám még mindig nincs, és egy ideje már gondolkozom azon, hogy talán nincs helyen Angliában, esetleg máshol többre mennék, de mivel egy ideje szinte tökéletessé vált az életem, és pillanatnyilag nem hiányolok semmit sem, így gyorsan elvetettem ezt az ötletet. Azt pedig nem tudhatom, hogy a jövő mit hoz számomra. Zayn pedig.. ő tökéletesen elvan, és éli az életét. Nemrég olvastam, hogy újra együtt van a Little Mix énekesnőjével, gratulálok nekik. Tényleg. Az már más kérdés, hogy őszinte-e. Az ominózus beszélgetés óta nem keresett, nem hívott, még csak egy lapot sem küldött, nem bánom. Úgy teszünk, mintha soha életünkben nem találkoztunk volna, és mintha nem ismernénk egymást. Végül is ezt akartam, így is lett.
Felejtettem, ő is felejtett. Gyakorlatilag semmi sem kezdődött el, így nem is fejeződött be, idő előtt jöttünk rá, hogy úgy sem működne. Ez így van jól.
Nessával mostanában egy halom közös programot terveztünk, eredetileg úgy volt, hogy ma elutazunk Holmes Chapel-be. Viszont őt nem engedték el szabadságra, csupán egy napra, ami a mai, így úgy döntöttünk, helyileg csinálunk valamit. A mozi mellett döntöttünk, az idő nem kegyelmez, ezért nem tanácsos a szabadba menni, ezért egy közeli plázát választottunk, az, hogy mit nézünk meg azon még fátyol csücsül, mert nekem legalábbis fogalmam sincs róla. Valami vígjátékra, vagy akciófilmre gondoltam, Nessának biztosan lesz valami ötlete, így ezt a választást rá hagyom. 
Utolsó simításokat végzem a sminkemen, ő türelmetlenül motyogja percenként, hogy haladjak, mert soha nem érünk oda. Késznek nyilvánítom magam, hátrébb lépek a tükörtől, hogy a teljes öltözékemet szemügyre vehessem, jól mutat-e egyáltalán. Ezzel nincs gond, így vidáman sétálok ki a fürdőből, felhúzom a cipőmet, ezzel indulunk is, kérdés, hogy Nessa hogy készült el ilyen hamar. 
Viszonylag kis idő alatt odaérünk, nehezen, de leparkolok egy -a pláza melletti kis utcában, egyrészt azért nem mentem el a parkolóig, mert semmi kedvem nem volt hozzá, másrészt fizetni sem akartam érte, hiába pár fontról van szó. Próbálok spórolni a kiadásokkal, mindaddig míg nem találok munkát, mert soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, és esetleg nem lenne pénzem, kocsim, és lakás nélkül állnék kint az utca közepén, kávés pohárral a kezemben, hogy adjanak aprót, hogy legyen pénzem pár darab zsömlére. Akár ez is megeshet, hiába van az, hogy ezt egyáltalán nem akarom. Senki sem akar hajléktalan lenni. Gyorsan elhessegetem a nem ideillő gondolataimat, és a választékra összpontosítok, Nessa kérdőn fordul felém.
- Akció, vagy bűnügyi?
- Válassz te - válaszolok fáradtan.
- Haza is mehetünk ha szeretnéd, nem kell beülnöd egy filmre, amit meg se akarsz nézni.
- Bűnügyi.
- Rendben - sóhajt, a jegypénztár felé húz. - Három jegyet kérnénk az új Leonardo DiCaprio filmre.
- Miért három? - suttogom ledöbbenve, nem rémlik, hogy hívtunk volna valakit.
- Harry is jön - jelenti ki, aztán újra a jegypénztárosra néz, előveszi a tárcáját és kifizeti a jegyeket. Megdöbbenek, hogy ennyire önállósította magát, én vagyok a felnőtt, nekem kellene fizetnem, nem? Miután ideadja a jegyeket és elsétálunk a pénztártól, idegesen felé fordulok, próbálok normális hangnemben beszélni vele.
- Miért hívtad ide Harryt? Ki ő, hogy idejöjjön? 
- Nyugi, csak gondoltam rajtam kívül beszélhetnél mással is, a négy fal közé vagy zárva - hadarja, közben folyamatosan mögém néz, jobbra majd balra, mintha keresne valakit.
- Miért intézkedsz helyettem? Ha társaságra lenne szükségem felhívnék valakit, nem kell elrendezned az életem, nem is tudnád hogy - nevetek kínosan, lezárva a témát előveszem a táskámból a pénztárcámat és átnyújtom neki a jegy árát.
- Nem kell, ezt én fizettem.
- Nem, nem te fizetted - gyorsan benyomom a nadrágja zsebébe, aztán besétálok a mozi bejáratán, a büfé felé megyek. Gondolkodom, hogy mit vegyek a filmre, mivel ettem mielőtt eljöttünk volna, így csak egy pohár kóla mellett döntök, mögöttem Nessa idegesen néz újra körbe. Kikérem a választott italomat, ő már majdnem elájul az idegességtől, nem tudom miért reagálja annyira túl.
- Harry híres, ha azt mondta jön, akkor jön. Lehet, hogy a hátsóbejáraton jön be, nem tudhatod..
Jobban kiakadhatnék azon, hogy a tudtom nélkül hívta ide, nem is ismeri őt, én is alig ismerem. Viszont nem teszem, mert legalább törődik azzal, hogy mi van velem, és ez jól esik. Jól esik, mert évek óta nem volt ilyen jó kapcsolatunk, én eljöttem Holmes Chapelből, ő ott maradt, hisz még csak 13 éves volt. Ritkán láttuk egymást, mert megismertem Jasont, így több időt töltöttem vele, és csak ünnepekkor utaztam haza, egy ideig még egyedül, aztán már az újdonsült barátom társaságában. Bánom, hogy nem törődtem vele, szüksége lett volna egy nővérre, aki segít neki. Biztos vagyok benne, hogy szívesebben beszélt volna a fiú dolgairól velem, mint anyuval. A szülők nem minden esetben viselkednek megértően, van amikor kiakadnak, pedig semmi okuk sincs rá. Féltik a gyereküket, és én is ezt tettem, amikor nem engedtem Nessát bulizni. Megérte, mert azóta javult a kapcsolatunk és megértette, hogy nem tehet meg mindent. 
- Szerintem már elkezdődött a film, gyere, menjünk be. Már nem fog jönni - arcáról csalódottság tükröződik, szomorú. Nem értem, soha nem volt neki sem még csak baráti kapcsolata sem Harryvel, és még csak a gondolatot is elzavarom, hogy lenne köztük valami. Arról tudnék. Nem? Elmondaná, egyáltalán miért lenne köztük akármi is? Nem egy személyiség, teljesen különböznek egymástól.
Csendben leülünk a helyünkre, ő belülre, én kívülre. Halkan szürcsölöm az üdítőmet, vége a reklámoknak és hallom, ahogy becsukják a mozi bejáratának az ajtaját, innen próbálok a filmre összpontosítani.
Körülbelül tíz perc telt el, a kijárat ajtaja nyílik, egy fekete pulcsis alak lép be rajta, napszemüveggel az arcán, kapucnival a fején. Körülnéz, nem foglalkozom vele, lehet, hogy csak egy biztonsági őr, így tovább nézem a hatalmas vásznat. Elfogadnám Leonardo DiCapriot, mint férjem, ez tény.
- Hé, Lana - bök meg hátulról valaki, mire hátranézek. Harry zöld szeme úgy világít, akárcsak valami gyémánt, a kapucni még mindig a fején virít. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, halkan megszólalok.
- Sikerült ideérned?
- Sajnálom..
- Mit? Bocs, de szeretném a filmet nézni, tudod, azért vagyunk itt - a beszélgetésünkre már Nessa is felfigyel mellettem, ő is hátranéz, és fülig érő mosollyal nyugtázza, hogy Harry az. Megrázom a fejem, idegesen visszafordulok. Nem tudok nem arra gondolni, hogy van köztük valami. Még csak 16 éves. Harry húsz, ez nem lehet, ugye? Ugye nem? Ő híres, hetek óta nem is találkoztunk, csak tévében láttam, interjún, de ott is csak ár másodpercre, mert nem akartam Zayn pofáját bámulni.
Már hogy lenne köztük akármi is? Nem, biztosan csak barátkoznak, vagy valami ilyesmi.
Időközben észreveszem, hogy Harry befészkelte magát a Nessa melletti üres helyre. Kezdek ingerült lenni, miért kellett beülnie mellé? Miért nem volt jó mögöttem, tökéletesen látta onnan is a vetítőt, nehogy már közelebb kelljen ülnie! Hiába nyugtatom magam, nem tudok lenyugodni, ez hihetetlen! Hihetetlen, ha lenne köztük valami miért titkolnák előttem? 
A filmnek vége, az ajtót kinyitják, a lámpákat visszakapcsolják. Csak addig nem nézem őket amíg felkászálódok a helyemről, a bőrdzsekimet magamra kapva, aztán odapillantok. Nevetnek, egymás kezét fogják. Mi?
- Mi a szar? - kérdezem hitetlenkedve, már csak mi vagyunk a teremben. Nessa gyorsan elkapja a kezét és feláll, kijön és szó nélkül indul el a kijárat felé. Elkerekedett szemekkel nézek utána, nem tudok mit mondani, idegesen Harryre pillantok, szemeim szikrákat szórnak rá. Semmit nem vettem észre, mert magammal voltam elfoglalva! Egész idő alatt magammal voltam elfoglalva, és semmit nem láttam, vak voltam azért, mert az utóbbi időben csak az járt a fejemben, hogy én! 
- Mit csináltál vele? Ti tényleg együtt vagytok? Teljesen hülye vagy? 16 éves!
- Dehogy vagyunk - röhögi el magát, arca pirosodni kezd. Rám néz, farkasszemet nézünk, aztán észbe kap, és gyorsan szabadkozni kezd. - Mennem kell, ma este koncertünk lesz.
Elindulna, de elé állok, kezemet a mellkasára helyezem, hogy eszébe se jusson tovább menni.
- Nem vagyok hülye. Ha bármi baja lesz a húgomnak én nem állok jót magamért, nem érdekel, hogy rólad van szó!

2014. február 23., vasárnap

12 - Sokféle lehetőség

Sziasztok!:)
Itt lennék, de most rövidre fogom a sajnálkozást. Kicsit szomorú voltam, hogy egy kommentet sem kaptam, a pipák egy picit kárpótoltak, de örülnék néhány szónak is, ha nem túl nagy kérés. Mindegy, remélem tetszik a rész, igyekszem a következővel, és tényleg kíváncsi lennék a véleményetekre! Sajnálom, hogy rövid lett, de most csak ennyire futotta.:(<3
Vivian

Lana Hollis
Amint Harry elhagyja a lakást rögtön Nessa szalad ki a szobából, sietősen kapkodja a szétszórt holmijait, felöltözött, láthatólag készül valahová. Furcsán nézek rá mire megáll, és rám néz. Látszik rajta a kétségbeesés, és valamiféle megbánás. Viszont nem tudom hova tenni, így nem foglalkozom vele, betudom annak, hogy ő ilyen.
- Hová mész?
- Dolgozni. Tudod, amit meséltem - emlékeztet, mire én is észbe kapok, és hevesen bólogatni kezdek. Nem szólok semmit, mert kezd elmenni a hangom és egyre kevesebb erő van bennem, így csak hátradőlök, és elfekszem a kanapén. Azért mégis élvezem, hogy körbeugrálnak, hogy foglalkoznak velem és azzal, hogy minél hamarabb meggyógyuljak. Habár nem fog sokáig tartani amivel tisztában vagyok, mégis jó érzés, hogy csak pihenek, és nem csinálok semmit. Semmiképp sem használnám ki egyikőjüket sem, sőt, még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy Harry miért foglalkozik velem ennyire, és hiába kellene bennem lennie annak az érzésnek, hogy egy ennyire híres ember -akit mellesleg nagyon régóta ismerek minden áldott nap felhív vagy meglátogat. Furcsán viselkedik, ami Nessára is igaz. Lehet, hogy van amiről nem tudok, ők pedig igen, de mit tehetnék? Ha akarják úgy is elmondják, nem hinném, hogy olyasvalami lenne, amit nem értenék meg, vagy nem fognék fel, elvégre van köztük jó pár év, viszonyuk csak nincsen! Azt hiszem túl messzire mentem, nem, ez teljességgel kizárt, azt már észrevettem volna, nem vagyok én olyan vak, hogy ne vegyem észre, ha van köztük valami!
- Ha bármi van hívj nyugodtan, pihend ki magad és ne menj sehova! Hazafelé hozok neked valami kaját, aludj, filmezz, hallgass zenét vagy olvass, akármi, csak próbálj meg nem felkelni az ágyból - oké, ez már túlságosan is furcsa, nem tudom, én vagyok a földönkívüli, vagy ő? Mi történt itt, amiért így viselkedik? Komolyan, ez már kezd megijeszteni, és egyáltalán nem jó értelemben.
Nem szeretném feltartani főleg, hogy szerintem ha szóvá tenném azt, hogy furcsának találom őt veszekedés lenne, és újra összevesznénk. Ami nem jó. Bólintok egyet, ezzel együtt halkan elköszönök tőle, aztán amikor megbizonyosodom arról, hogy elment gyorsan felállok. Tudom, hogy beteg vagyok és lázas, a torkom is fáj, na meg pihennem is kéne, de nem megy, mert folyamatosan bennem van a tudat, az a személy, aki nem hagy nyugodni, és sajnálom, hogy tegnap este faképnél hagytam, így muszáj megbeszélnem vele a dolgokat. Nem ismerem régóta, nem ismerem eléggé, de azt hiszem.. Azt hiszem megszeretném ismerni, úgy érzem ő is engem, ha pedig rosszul érzem, akkor így jártam. Nem igazán szeretek bocsánatot kérni és sajnálkozni, ez tény. A lényeg, hogy most meg kell tennem, mert a lelkiismeretem így szeretné, és én is így akarom.

A legmelegebb farmeromban, és egy egyszerű, sportos pulcsiban, no meg a torokgyulladásnál elengedhetetlen sállal a nyakamban indulnék el, előtte még beveszek egy lázcsillapítót. Nehezen, de felveszem a cipőmet, és semmi mást, csak a kocsikulcsomat és a telefonomat a kezembe véve, igaz, hogy festék nélkül, és sápadt arccal indulok el, az is lehet, hogy az ajtóban Zayn úgy megijed a kinézetemtől, hogy rám csapja az ajtót, de nincs erőm kifesteni magam, így vagy tetszik neki, vagy nem. Vagy kihívja a rendőrséget.
Szóval a telefonom és a kulcsom felkapva indulok el, elbotorkálok a liftig, és megnyomom a gombot. Szerencsémre a szomszéd nincs itt, így nyugodtan és csendesen vonulhatok le a lifttel. Úgy tervezem, hogy hamar megjárom, bár ez attól függ, szeretnék hamar visszaérni, már csak azért is, hogy ne legyek ennél betegebb, másfelől Zayn-t sem szeretném megfertőzni.
Mikor leérek eszembe jut valami. Egy hatalmas bökkenő, ami a betegeskedésnek köszönhető lassú gondolkodásom miatt csak most jut eszembe. Nem tudom hol lakik. Mi van, ha az az ő háza, ahol akkor voltunk, mikor visszajöttünk Londonba? Esetleg próba szerencse, előny lenne, ha emlékeznék arra az útvonalra. Harryt nem hívhatom fel, mert rögtön hazaparancsolna, Nessát sem, mert ő is így tenne, így csak Zaynt tudom felhívni, de félek, hogy zavarnám, vagy valami ilyesmi. Mást nem tehetek, így ez az egy opció marad. Gyorsan elszaladok a kocsimig, beszállok, elindítom a motort, hogy fűtsön is valamit. Kikeresem a híváslistából Zayn számát, és felhívom.
Körülbelül 6 csörgés után bágyadtan szól bele a telefonba, hangján hallatszik, hogy nemrég kelt fel. Hallom, ahogy visszadől a párnára ahogy meghallja a hangom, nem kezdek el telefonban bájcsevegni vele, jobbnak találom személyesen megtenni ezt, így csak megkérdezem, hogy jelenleg hol tartózkodik, közben néhányszor lefogom a telefont, a kaparó torkom miatt rám jön a köhögés.
- Miért kérdezed? - kérdezi furán, hangjában sokkal több erő tevékenykedik - Rajongóknak nem árulhatom el, hogy hol lakom - szinte látom magam előtt a vigyorát, amit ahhoz képest, hogy körülbelül két hete ismerjük egymást mélyen magamba zártam.
- Rendben van, akkor játszunk így - mondom komolyan. - Szia!
- Ne, Lana ne tedd már le, hé!
Zayn lediktálja az utca nevét és házszámot, majd közli, hogy ha beakarok menni hozzá akkor az ajtó előtti lábtörlő alatt van egy pótkulcs, mert, hogy ő korán reggel még miattam sem vánszorog le azon a hatalmas lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót az fix. Megdöbbent, hogy mennyire lazán viselkedett a telefonban a tegnapi nap után, és úgy gondolom ő is úgy gondolkodik ahogyan én, ismerkedős dolgon, vagy mi. Jó úton haladok afelé, hogy elfelejtsem az eddigi szenvedésemet, na meg Zayn háza felé is jó úton haladok, legalábbis remélem.
Egy meglehetősen nagy, családi házhoz érek, egyáltalán nem hozzá való. Nem az ő stílusa, szerintem pedig csak azért lakik egyáltalán egy ilyen házban, mert nem szeretné, ha az újságírók és rajongók könnyedén rátalálnának. Sietősen felszaladok a terasz lépcsőjén, a sálamat még jobban a nyakam köré tekerem, felrántom a lábtörlőt és keresgélni kezdek, de mivel kulcs sehol, így kénytelen vagyok becsöngetni. Nem csinálok nagy ügyet abból, hogy Zayn azt mondta itt a kulcs, pedig sehol, így türelmesen várom, amíg kinyitja az ajtót. Viszont az utamban áll még egy bökkenő, ami jelen esetben egy szőke lány, hatalmas szemekkel bámul rám, egyszerűen rám zárja az ajtót. Felvont szemöldökkel nézem a jelenetet, nem értem, ez normális? Egyáltalán ki ez?
Újra becsöngetek, közben gyengén kopogtatni kezdek, de semmi válasz nem jön. Lehet rossz helyre jöttem? Nem hinném, ha Zayn jó címet diktált akkor biztosan ez az a ház, ennyire nem vagyok beteg! 
Idegesen előveszem a telefonomat, újra felhívom Zaynt, aki két csörgés után fel is veszi. Ingerülten beleszólok, hogy tuti jó helyen járok, de valami szőke lány nyitott ajtót, és egyszerűen rám zárta. Ő nagyot sóhajt, majd hallom, ahogy a háttérben valaki kiabál vele, lefogja a telefont, hogy én ne halljam, de visszaordít. Mindezek történése közben én csak állok bambán, mert fogalmam sincs miről van szó, vagy, hogy jó helyen vagyok-e, azt is kezdem megkérdőjelezni, hogy volt-e értelme ide jönnöm.
Az ajtó újra nyílik és ismét a szőke hajú lánnyal találom szembe magam, végignéz rajtam, majd megszólal:
- Zayn egy köcsög, nem érdemes vele kezdeni - mondja szemrehányóan, mögötte megjelenik az említett személy. - Tényleg, én a helyedben még most elmennék - mondja komolyabban, és elmegy. Nem nézek utána, szimplán nagyon furcsán érint ez az egész, mert azt sem tudom, hogy miről van szó. Mielőtt még megkérdezném Zaynt, hogy ki volt ez beinvitál, és rögtön közli is.
- Perrie volt, tudod - magyaráz, mire rögtön leesik, és rájövök, hogy tényleg ő az, nem is akárhonnan volt ismerős. Nem mond mást semmit, én pedig csak gondolkozom, el is felejtettem, hogy miért jöttem ide, aztán észbe kapok és rájövök, hogy én gyorsra terveztem ezt a találkát, szóval bele is vágok, amint leülünk a nappaliban.
- Nézd, én sajnálom a tegnapot, tényleg! Nem is értem mi ütött belém, csak összejöttek a dolgok meg minden, és.. - nehezemre esik beszélni, mert Zaynen csak egy egyszerű rövidnadrág volt annak ellenére is, hogy London, tegnap szakadt az eső, és most sem a legmelegebb időjárását éli a város. Szemeim akaratlanul is a felsőtestére keverednek, szinte egész testét tetkó borítja, ami meglehetősen dögösen néz ki. Pár pillanatig csodálkozom rajta, mire ő elvigyorodik. Még szép, hogy észrevette.
- Semmi gond, tényleg - mosolyog rám, és én is viszonozom a mosolyt. Rögtön fel is állok, mert tényleg rosszul érzem magam és minél hamarabb haza szeretnék kerülni.
- Hová mész? Még csak most jöttél.
- Torokgyulladás, láz, haza kell mennem.
- Hazavigyelek? Rosszul vagy? - kérdezi aggódóan. Jól esik, hogy ebben a helyzetben olyan, mintha én lennék a hercegnő, és mindenféle hercegjelölt -vagy nem hercegjelölt ugrál körbe engem, csak nem tudom miért. Tényleg, először Harry, most pedig Zayn, aztán ott van még Nessa is..
- Nem kell, megbirkózom vele.
- Nem, tényleg hazaviszlek, ez már nem kérdés, hanem kijelentés. Felöltözök, várj pár percet - mondja, és sietősen kimegy a nappaliból, fel a lépcsőn. Óriásit sóhajtok, de hirtelen levegőt sem kapok, amikor a velem szemben elhelyezett fotelen megpillantok egy női fehérneműt, hanyagul eldobva.